A hiszti derült égből villámcsapásként köszöntött be hozzánk. Jól emlékszem arra a kétségbeesett tehetetlenség érzésre, ami akkor fogott el amikor a bőven 3 éves, tündéri természetű lányom a bölcsődéből hazafelé jövet hirtelen földhöz vágta magát dühében a járda mellett a porba, hogy ő bizony egy tapottat sem megy tovább, ő a bölcsibe akar visszamenni játszani Bogikával. Ez abszolút kivitelezhetetlennek bizonyult, mivel a bölcsődében éppen alvásidő volt, Bogikát pedig szintén hazavitte a nagymamája ebéd után. Az én lányom pedig ott hasalt a porban, a járókelők bámultak, én pedig 25 éves kezdő anyukaként jobbat nem tudtam kitalálni, minthogy "hónom alá kapjam a gyereket" cipekedve tegyem meg azt a 10-15 métert még a lépcsőházunkig. ...continue reading
A fejlesztő foglalkozás vége felé jártunk. Pár feladat volt még hátra az állapotfelmérésből, amikor 2 és fél éves kishercegem az előtér felé kezdte venni az irányt, én pedig építőkockákkal a kezemben követtem őt. Tündéri szép szóval kértem, hogy építsünk egy hidat a két egyforma kockából és a hosszú téglalap alakú elemből, mire ő hirtelen hátrafordult és dacos, diadalittas arccal odavágta nekem: "Építse meg Széchenyi!" 🙂 Mi tagadás leesett az állam, és kellett néhány másodperc mire felocsúdtam a csodálkozásból és tisztán felfogtam hogy mit is mondott ez a két és féléves kislegény itt nekem hirtelen... Elég bárgyú képet vághattam, mert a nagynéni elkezdte magyarázni a helyzetet, hogy odahaza is sokszor mond ilyen gyerekszájtól szokatlan dolgokat, pl , hogy a "has puha és betapintható" és ha megkérdezik hogy mi lesz majd ha nagy lesz, akkor kapásból rávágja, hogy "nőgyógyász"... 